Világpolgárság kontra magyar nemzeti hazafiság

Az elmúlt években egyre többször halljuk azt a gondolatot, hogy a nemzetek kora lejárt, a határok jelentősége csökken, és a jövő az úgynevezett világpolgároké. Olyan embereké, akik elsősorban nem egy nemzethez, nem egy kultúrához, nem egy történelmi közösséghez tartozónak érzik magukat, hanem a világ egészéhez. 

Első hallásra ez talán szépnek és nemesnek hangzik. Hiszen ki ne szeretné a békét, az együttműködést, a népek közötti megértést? Csakhogy van egy kérdés, amelyet ilyenkor mindig fel kell tenni. Ha mindenki világpolgár lesz, akkor ki marad magyar? Ki őrzi majd a nyelvünket, amelyet őseink vérrel, könnyel és kitartással hagytak ránk? Ki emlékezik majd Mohácsra, Világosra, Trianonra vagy az 1956-os hősökre? Ki énekli majd ugyanazokat a népdalokat, ki őrzi ugyanazokat a hagyományokat, és ki mondja tovább gyermekeinek, hogy honnan indultunk, kik voltunk és kik vagyunk? Mert a világpolgárság önmagában nem ad gyökereket. A világpolgárság nem ad nagyszülői történeteket, nem ad anyanyelvet, nem ad szülőföldet, nem ad temetőket, ahol őseink nyugszanak, és nem ad olyan közösséget sem, amelynek sorsáért felelősséget érzünk. 

A magyar hazafiság nem arról szól, hogy jobbnak tartjuk magunkat más népeknél. Nem arról szól, hogy gyűlölünk bárkit is. Éppen ellenkezőleg. A valódi hazafiság azt jelenti, hogy tiszteljük mások otthonát, mert mi is szeretjük a sajátunkat. Azt jelenti, hogy tudjuk, a világ sokszínűsége nem a gyökerek eltörléséből, hanem azok megőrzéséből születik. Hiszen milyen lenne Európa franciák nélkül, olaszok nélkül, lengyelek nélkül vagy magyarok nélkül? Mit érne a kontinens, ha minden nemzet ugyanazt gondolná, ugyanúgy beszélne, ugyanazokat az értékeket vallaná? Nem gazdagabbak lennénk, hanem szegényebbek.A globalizáció korában természetes, hogy kapcsolatban állunk a világ minden tájával. Dolgozhatunk külföldön, tanulhatunk más kultúráktól, építhetünk nemzetközi kapcsolatokat. Én magam is hosszú éveket töltöttem Németországban. Tudom, mit jelent más országban élni, dolgozni, boldogulni. De éppen ezért tudom azt is, hogy a szívünk mélyén mindig ott marad az a hely, ahonnan elindultunk. 

Az ember nem egy gyökértelen fa. Minél magasabbra akar nőni, annál mélyebbre kell eresztenie a gyökereit.

Számomra a magyar nemzeti hazafiság nem politikai divat, nem kampányszlogen és nem pillanatnyi hangulat kérdése. Sokkal inkább kötelesség. Felelősség azok iránt, akik előttünk jártak, és felelősség azok iránt, akik utánunk jönnek. Mert ha mi nem őrizzük meg a magyar kultúrát, a magyar nyelvet, a magyar történelmi emlékezetet, akkor senki más nem fogja helyettünk megtenni. Lehetünk nyitottak a világra, tanulhatunk másoktól, tisztelhetjük más nemzetek értékeit. De közben soha nem szabad elfelejtenünk, hogy minden embernek szüksége van egy otthonra, egy közösségre és egy identitásra. És nekünk, magyaroknak ez az identitás több mint ezer éve ugyanazt üzeni:

Ha nem tudod, honnan indultál, hol vannak a gyökereid, soha nem fogsz igazán hazatalálni.